Évértékelő

Huh... hát nem gondoltam volna 3-4 héttel ezelőtt, mikor ezt az összefoglalót elkezdtem írni, hogy ilyen körülmények között fogom közzétenni. Nem akarom átírni, átfogalmazni, szóval úgy kapjátok, ahogy kb. február végén éreztem magam. Számítottam változásra, na de nem amiatt, hogy itthon ülök nap, mint nap 2 gyerekkel, hanem amiatt, hogy munkába állok. Ha nem velem történne ez, jót nevetnék, így meg csak sodródom, és ha időm engedni akkor elgondolkodom, hogy ez megint vajon MIÉRT alakult így...

Hol tartok 3 év Ausztriában élés után
Van egy ismerősöm aki (sosem felejtem el, amikor mondta) kb. 3-4 hónapja lakhattunk itt, azt mondta, hogy szerinte a külföldön élést mindenkinek ki kell próbálnia, de nem mindenkinek való. Sokszor igaznak érzem ezt magamra. Lehet, hogy pár hét/hónap múlva, ha a munka által szerzek egy kis magabiztosságot, nyelvtudást változik a helyzet, de pillanatnyilag kb. ugyan olyan elveszettnek érzem itt magam, mint 3 évvel ezelőtt. Persze ismerem a környéket, a belváros nagy részét, tudom nagyjából mire számíthatok, alap dolgokat el tudok mondani. De tudjátok milyen nyomasztó úgy élni, hogy majdnem mindennap felmerül benne, az, hogy mit nem fogok tudni megoldani, ki fog megszólítani, amit nem értek majd, ki fog becsöngetni, nehogy a gyerekekkel történjen valami...  És amitől a legjobban félek, hogy ezek a dolgok persze változni fognak, máshova kerülnek majd a hangsúlyok azáltal, hogy nem itthon ülök majd egész nap, de hogy nem fogom tudni elengedni itt magam még nagyon sokáig. Persze 36 évvel szemben az itt töltött 3 év még nagyon kevés, de továbbra is minden boldog emlékem, amire szívesen vissza emlékszem Magyarországhoz fűződik. Sokszor van továbbra is honvágyam. Azt érzem, hogy itt lakom, de akkor élek, ha Pesten vagyok. 

Ami nagyon szokott aggasztani még, hogy itt sosem lehetek az,  aki otthon lennék. Nem csak munkahely, karrier szempontjából, az egyértelmű. Hanem emberileg, anyailag, társilag. Nagyon nem szeretem azt amilyenné váltam. Nem szeretem, hogy a gyerekek ilyennek látnak, nem szeretném, ha ilyen emlékeik lennének rólam. Na meg persze az is zavar, hogy Zoli ilyennek lát, hiszen bár ő türelmes, megértő, de nem erre vágyik. Ő erőn felül dolgozik, hogy boldoguljunk itt, én meg, nem hogy nem tudom ugyan ezt megugrani, állandóan depressziós vagyok.

De visszatérve a kezdő gondolatomra, mi van akkor, ha ez nekem nem való, ha tényleg sok, nem vagyok erre képes?!?! Mikor, hol van az a határ amikor azt mondjam (felvállalva ennek a döntésnek a felelősségét) hogy menjünk haza.

Hiszen azt is tisztán látom, hogy jó eséllyel lennének ott küzdelmesebbek a mindennapok. Talán Bencének egyrészről könnyebb lenne, de hogy tudna belesimulni a magyar nyelvű oktatásba, Liliről nem is beszélve. Nagyjából tudom azt, hogy milyen kilátásai vannak otthon egy down szindrómásnak, nem dob fel a gondolat. Ismerem az egészségügyet, a tömegközlekedést, a egész közhangulatot, ami szintén nem tölt el bizakodással. Kemény érvek ezek egymással szemben.

Konklúzió: az nincs. Csak szerettem volna, hogy tudjátok, amikor azt mondom nehéz itt, kb. mi az amit érzek, hogy milyen gondolatokkal küzdök.
 

Akkor kezdjük az évértékelést

Lili: sokat fejlődött, magyarul szuper jól beszél, nem beszél mindig tiszán, kapkod, leharapja az elejét, végét a szavaknak, rá kell, hogy álljon az ember füle, de olyan is előfordul, hogy mi sem értjük mit akar mondani. Emellett nagyon választékosan, hosszú mondatokban beszél, szívesen idéz a kedvenc rajzfilmjeiből. Sokat énekel, mondókákat mond, sokat tud kivülről. 

Németből valószínűleg sok mindent megért, de továbbra sem beszél. (Pontosabb képet kaptunk volna március közepén, pont azon a pénteken lett volna beszélgetésünk az oviban, amikor kitört ez a vírus mizéria, le lett mondva a találkozó, így ezt már nem tudjuk meg, mit mesélt volna a pedagógus Liliről)

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy tavaly október óta nincs Lili mellett a gyógypedagógus. Pontosan nem látunk bele, hiszen felénk az van kommunikálva, hogy beteg, de sejtésünk szerint a háttérben a főnökasszonnyal való feszültség áll. Persze értem én, hogy itt sem könnyű helyettesítőt találni, valószínű, hogy ezt a tanévet buktuk is ebből a szempontból. Ami amúgy is bosszantana, de mivel Lilinek ez az utolsó éve az oviban, nem megy neki a német, nagyon zavar, hogy nincs vele megfelelően foglalkozva. Persze járunk logopédushoz, aki nagyon elégedett Lilivel, az ovis nyelvfejlesztő hölgy is tart kiscsoportos foglalkozásokat, meg szokott Lilivel külön is játszani (ő a magyar hölgy), de azt gondolom, hogy mégis elmarad egy szakértő, speciális figyelem. Szóval amennyire örültünk az elején, hogy milyen jó helyre kerültünk, most a végére annyira szétesett az egész. (Márciusban kezdtük volna a down fejlesztőben a következő 10 alkalmas blokkukat, ami persze a kialakult helyzet miatt szintén nincs.)

Kifejezett barátja nincs Lilinek, vannak gyerekek akiket többet emleget, szoktak együtt játszani, de azt mondták a nevelők, hogy sokszor játszik egyedül. 

Bence: ő az, aki a legjobban beilleszkedett, jól boldogul, vannak barátai, de nem szeret tanulni továbbra sem. Az olvasás az, ami a legproblémásabb, na meg a hallás utáni írás, na mondjuk ez nem csoda, eldönteni, hogy az f, most f vagy v, melyik s, s és melyik sch, agyrém, jól kicsesztünk szegénykémmel. Az biztos, hogy jót tett neki, hogy visszatartották másodikban, most tanulja meg stabilan a dolgokat. A szorzó tábla, ami tavaly kínkeserves volt, most kirázza a kisujjából. Kérdeztem egyébként tőle, azt mondta jó itt, de otthon jobb lenne. Ami kb. azt jelenti, hogy ott gyakrabban tudna találkozni a családtagokkal, az unokatesójával, akik hiányoznak neki. 

Bennem azért sokszor felmerül, hgy Bence otthon könnyebben boldogulna-e a tanulással, vagy ami fontosabb lenne, hogy legalább egy picit szeretné. Abszolut hidegen hagyja az egész suli, tanulás téma, ami engem nyugtalanít és nem is tudom, hogy tudnánk ezen javítani, segíteni. 

Zolinak jó helye van a Sparnál, de tény, hogy megterhelő. Heti 5-6 napot dolgozik, az esetek nagy többségében, reggel 6-tól, ami nagyon korai kelést igényel, és amit ő nagyon nem szeret. Nekem már önmagában felérne a halállal, nemhogy utána még 10 órát lehúzzak fizikai munkával. Szóval nem könnyű, fáradt, utálja a korán kelést, és megviseli a testét, izületeit a sok pakolás. Remélhetőleg a közel jövőben beiskolázzák és lesz lehetősége tovább lépni. 

Próbálkozott pályázatokat beadni más területekre is, de ezek sajnos nem jöttek be. Elvileg ő is ír majd évértékelőt, olvashatjátok majd az ő szemszögéből is.  

Amiről korábban írtam, jogosultak vagyunk egy 4 szobás lakásra, ami jóval nagyobb lenne a jelenleginél és kevesebb költséggel járna havi szinten. Ez persze sok változást jelent majd, de nagyon szeretnénk egy nagyobb lakásban, nyugisabb, zöldebb környezetben lakni. (főleg most, hogy be vagyunk ragadva a lakásba, mondtam is Zolinak, hogy csak olyan lakásba költözünk, ahol legalább egy bazi nagy terasz van, de inkább kert)

Jelenleg épülő projetekre lehet bejelentkezni, meg lehet nézni, hol lesz, látványterveket a házra, lakásra. Jaj vannak nagyon jók, találtam olyat is, ami két szintes, kerttel, imááádnám. Gyerekek is várják, főleg Bence, mivel be lett ígérve, hogy ha nagyobb lakásba költözünk akkor kapnak egy kiskutyát.